Élhető Balaton!

Balatoni berkek

Helka és Kelén legendája

2017. július 06. - Eszter Miókovics

Helka és Kelén legendája része a mára alig ismert balatoni mondavilágnak. Érdemes megismerni Siót, Horkát, Thuz herceget, Kamort, Kelént és Helkát. 

 

Azokban a régi szép időkben, melyek már csak a mesékben élnek, úgy mondják, soktornyú, hatalmas várkastély állott a tihanyi hegy fokán. Aranyos teteje messze csillogott a víz felett, s az arra járó halászok mindig ámulattal néztek fel óriási bástyáira. 
A kastélyban gazdag, nagy szakállú öreg herceg lakott, akinek híre és hatalma messze vidékre terjedt. Azokban a régi időkben még csak mesebeli hercegek voltak, akadt közöttük jó is, rossz is. A tihanyi várkastély ura történetesen jóságos szívű, derék öregember volt, akinek béketűrését megpróbálta a sors. Vak volt a herceg, s fényes tihanyi palotájában már régen nem látta azt, amit legszegényebb szolgája is láthatott: a tündöklő napot.
A szelíd öregembernek, akit Rohan hercegnek neveztek, két szépséges leánya volt. A két leány mintha nem is ugyanannak az apának gyermeke lett volna. Az egyik, Horka, gyönyörű szép, de gonosz teremtés, akinek kevélység és kegyetlenség lakott a szívében. Szépsége mindenkit megtévesztett, míg meg nem szólalt. Mihelyt azonban szavát hallatta, éles, rikácsoló hangja, mely úgy csikorgott, mint az egymáshoz dörzsölt fazékfödő, azonnal elárulta valódi lényét.

A herceg másik leánya, Helka mintha a tündérek birodalmából szállott volna le a tihanyi sziklák közé. A sudár termetű, szőke leány mosolya a sötét, borús napot is felderítette, fekete szemében az égbolt minden csillaga ragyogott. Szép volt ez a lány, bájos, ártatlan és jóságos szívű: igazi mesebeli hercegkisasszony. 

helka2.jpg
A herceg töméntelen kincséről legendák keringtek messze földön, s két leánya szépségének híre is messze szállt. Gazdag főurak, akik még gazdagabbak akartak lenni, szegény lovagok, akik rozsdaverte páncéljaikat akarták bearanyozni Rohan kincseivel, s kalandorok, akik a gyors meggazdagodás útját keresték, egymásnak adták a kilincset a tihanyi várkastélyban. 
Mikor meglátták a két gyönyörű lányt, egyik sem tudta, melyiket válassza. De mikor meghallották Horka rikácsoló hangját, megijedtek, és Helkához pártoltak. Helka naphosszat ült vak édesapja mellett, leste minden szavát, kívánságát. Gyönyörű fekete szeme a távolba nézett, gyengéd kezeivel a lábainál pihenő aranyszőrű gödölye fejét simogatta, s nem törődött a leánynézőbe érkezett lovagokkal. Annál inkább törődött azonban velük Horka, s mikor látta, hogy a fiatal vitézek szíve mind Helka felé fordul, egyre jobban felgyűlt benne az irigység. Egy napon sírva szólt atyjához:
- Édesapám! Látom, hogy Helka szépsége és csúf hangom előbb-utóbb gyilkosom lesz. Ha nem tudok megszabadulni ettől a szörnyű átoktól, inkább meghalok. Kérlek, hirdettesd ki birodalmadban, hogy csak az kapja meg kezemmel együtt vagyonod felét, aki feloldja a borzalmas varázst, mely béklyóba köti nyelvemet, s olyan szelíd hangot ád a számba, mint a többi leánytársamé. 
Megesett az öreg herceg szíve a szerencsétlen leányon, s még aznap kihirdették egész birodalmában s a távoli országokban, hogy aki megszépíti leánya hangját, fele országát s a hercegkisasszony kezét nyeri el jutalmul.
Ezután még több szerencsevadász érkezett a tihanyi várkastélyba. A jó szándékú kérők elmaradtak, mikor megtudták a teljesíthetetlen feltételt. De a kalandorok egyre jöttek. Az egyik csodakenőcsöt, a másik varázsitalt, a harmadik ritka keleti füveket hozott. A herceg birodalmában és a távoli országokban is jól ment a sora ebben az időben a boszorkányoknak s a javasasszonyoknak. Annyi hamis varázsszert adtak el a szerencsevadászoknak, amennyit csak akartak. Persze egyik sem használt. A jókedvűen, bizakodóan érkező lovagok búsan távoztak; egy sem találta meg Horka hangjának gyógyszerét. 
Az Alföldről érkezett Thuz herceg volt mind között a legelszántabb szerencsevadász. Ez a nagyravágyó, hiú lovag természetre egy volt Horkával, egyebekben csak a kincsszerzés érdekelte, s célja elérésében nem ismert akadályt. A lánynak tetszett a lovag, de Thuz herceg is csak akkor nyerhette el kezét, ha előbb tündérhangot varázsol szájába. A lovag esztelen kincsvágyában egyik tervet főzte ki a másik után. Gondolt ő is varázsszerre, boszorkányságra, énekmesterre, de hiába erőltette gonosz fejét, nem talált megoldást. 
Egyik este ott ült a Balaton partján, s kétségbeesetten töprengett: mit tegyen? Csodálatos éjszaka volt, a telehold beragyogta a tó tükrét, s ahol a parti szél elérte, felborzolta és ezüstbe vonta a vizet. A lovag azonban mindebből nem látott semmit. Tehetetlen dühében ökölbe szorított kézzel tárta karjait az ég felé: 
- Ég és föld szellemei, istenek vagy ördögök, segítsetek! 
Csend volt körös-körül, csak a parti nádas suhogása hallatszott, s a távolból egy kései pásztorkürt szava. Aztán egyszerre felborzolódott a tó tükre, s a habok közül párába burkolt leányalak emelkedett ki. Sió volt, a Balaton tündére, aki aranybuzogányos nádat tartott kezében. A herceg lélegzete elállt, előbb a gyönyörűségtől, aztán a borzadálytól. A tündér hófehér nyakán aranyfürtök helyett csúf kígyók tekergőztek. 
- Ne rémülj meg, herceg! - szólt a tündér. - Régi átok rútítja el szépségemet. De ha igaz, hogy őszintén szereted azt a lányt, akinek gyógyulásáért ég és föld szellemeit hívtad segítségül, talán most megszabadulok kígyóimtól. 
A herceg egy szót sem értett az egészből, s elbűvölve hallgatta a tündér szavát. 
- Meggyógyul a szép Horka, de csak ha teljesíted kívánságomat. Nem lesz nehéz. Ha elnyerted a leány kezét, egy fürtöt hozol nekem Helka gödölyéjének aranyszőréből, hogy visszanyerjem aranyhajamat!
A herceg még mindig nem értette a dolgot, de annyit azért mégis megsejtett a tündér szavaiból, hogy most megszerezheti a varázsszert Horka meggyógyítására. 
- Százszor haljak meg - kiáltotta -, ha az első nyírás aranyszőre nem lesz a tiéd! 
- Vigyázz, herceg! - felelt a tündér. - Meghalni elég egyszer, s ha nem tartod meg szavadat, bárhová rejtőznél, bosszúm utolér! 
A herceg ígért, könyörgött, fohászkodott. Szavai végre meggyőzték a tündért, akit elvakított a vágy, hogy visszanyerje aranyhaját.
- Jól van - mondta -, próbára teszlek. Jól figyelj! Rohan herceg várának tövében, a sziklák alatt remetelak áll. Könnyen megtalálod, mert előtte virággal borított sírt látsz. A kunyhóban élő remete szép, sárga köves gyűrűt visel, ez a gyűrű Horka orvossága. Ha az öreg remete neked kölcsönzi gyűrűjét, mátkád hét nap, hét éjjel tartsa annak kövét nyelve alatt, s ha a hetedik éjszaka után megszólal, hangja úgy cseng majd, mint az ezüstcsengő szava. 
A herceg köszönetet rebegett, s a tündér búcsút intett: - Vigyázz! Ne feledd ígéreted! 
Aztán kihunyt a fény a víz felett, Sió visszamerült a habokba, s újra csak a hold ezüstfénye játszott a tavon.

bakoyn.jpg *Sok-sok évvel ezelőtt gyönyörű aranyhajú leány volt a Balaton tündére, akihez sok derék ifjú közeledett igaz érzelemmel. Sió azonban hiú volt és elbizakodott; játszott a lovagok szívével, s mulatott keserves bánatukon.
A Balaton közelében a Bakony hatalmas rengetege terült el. Mára is maradt még belőle jócskán hegy és erdő, de nem lehet azt már ahhoz a végtelen ősrengeteghez hasonlítani, amely beborította hajdan az egész vidéket.

A bakonyi erdők akkor még a Balatonig értek, s hírmondójukat, egy-egy öreg fát még ma is találni a füredi partokon. 


Itt lakott az erdő vadonában Kamor, a Bakony hatalmas és tudós varázslója. Az ő derék legény fia is hamarosan találkozott hát a Balaton tündérével. A szép szál legényt is Kamornak hívták, de ő semmit sem örökölt apja varázstudományából. Így esett, hogy őt is elvarázsolta a tündérlány ragyogó szépsége. Halálosan beleszeretett a leányba, aki azonban önmagán kívül senkit sem szeretett. Szép szavával, varázsos mosolyával csak ámította a fiút, aki a tihanyi hegyet is elhordta volna a helyéről, hogy szerelmét elnyerje. 

Egyszer azt kérte tőle a leány, hogy hozzon neki bakonyi hársfavirágvizet. Azzal akarta locsolgatni aranyszín fürtjeit. Kamor már rohant is a rengetegbe, s atyjától kért tanácsot, hol találja a legfrissebb, legillatosabb füvet Sió számára. Az öreg varázsló a szívekbe látott, s kesergett, hogy egyetlen fia a kacér tündér szerelmének rabja lett, de mégsem tudott ellenállni kérésének. Megmutatta az utat a rengetegbe, s a fiú boldogan vitte a hársfavirágvizet a tó leányának.
Késő este lett, mire a tó partjára érkezett. Nagyot dobbant a szíve, mikor a parthoz ütődő hullámok halk csobbanása közt felismerte Sió édes-szerelmes hangját. De a tündér nem hozzá szólt. Egy másik szerelmes ifjúnak suttogta a holdfényes estében a kedveskedő szavakat, melyekkel egy-két nappal előbb hozzá szólott. Azokat a szavakat, melyeket a tó partján, holdfényes éjjeleken ma is hall minden szerelmes ifjú.

sio.jpgKamor szíve majd meghasadt bánatában. Kiöntötte a nehezen megtalált hársfavirágvizet, s egy parti kőre roskadt. Ott töltötte, szinte mozdulatlanul, az egész éjszakát, s hallgatta a hullámok csobogása között az édes hangokat, melyek számára a pokol minden kínját hozták el. Bánatát nem bírta többé elfelejteni. Még apja sem tudott rajta segíteni; napról napra hervadt szép ifjúsága, s egy reggel Tihany sziklás partjairól a vízbe vetette magát. A tó tündére segíthetett volna rajta, de az akkor is mással törődött: a badacsonyi hegy alján játszott egy halászlegény csónakjával.
Mérhetetlen volt az öreg Kamor fájdalma. Fiát eltemette a sziklák alatt, és sírját beszórta a Bakony őszi virágaival. Később egy vén remete telepedett le a sziklák közé, s nem hagyta gondozatlanul az ismeretlen sírt. A Bakony virágai mindig ott illatoztak a tihanyi hegy oldalában.
Siót azonban elérte Kamor atyjának bosszúja. Egyik este, mikor szokásához híven ismét a parton locsogott valamelyik szerelmesével, öreg pásztor lépett hozzá. 
- Uram beteg - mondta -, s tőlem küldi a megígért hársfavirágvizet.
A hiú leány boldogan szorította keblére a régen várt ajándékot, s aztán sietve felbontotta az edényt. Abban a pillanatban sziszegő kígyók lepték el a fejét; nyoma sem maradt aranyfürtű hajának. 
- Viseld a Bakony kígyóit, gonosz teremtés! - szólt a pásztor alakját levetve Kamor. - Gonoszságod, hűtlenséged jelképei legyenek ezek az állatok mindenki előtt, hogy igaz szívű ember ne közelíthessen hozzád, s viseld őket mindaddig, míg a hű szerelem, melyet kigúnyoltál, önként fel nem oldoz, és két igaz szerelmes önkéntes ajándéka vissza nem adja aranyfürtjeidet.
Mikor Kamor befejezte szavait, borzalmas vihar vágott le a Bakonyról a tóra. Fülsiketítő mennydörgés közben villámok cikáztak a tó felett, s a bakonyi szél, Kamor hűséges szolgája, fenékig felkorbácsolta a Balatont. A víz kikelt partjai közül; úgy mondják, ilyen vihar azóta sem volt a Balatonon. A hullámok szelíd csobogása, mely a tündér csábító szavait kísérte, vad csattogássá, félelmetes zúgássá változott, melyet néha felüvöltő, éles sikoltás szakított meg: a víz s a saját lelkiismeretének hullámai között vergődő, menekülő szerencsétlen tündér, Sió szava.
Ezen a szörnyű éjszakán kezdődött meg a tündér bűnhődése. Azóta járt ijesztő hajzatával a vizek között, s várta azt a hűséges szerelmest, aki megváltja kínjaitól.
*
Sok-sok év után, azon az estén, mikor Tihany partján Thuz herceg ég és föld szellemeit hívta segítségül, a tündér reménykedni kezdett, hogy szenvedése véget ér. 
Úgy vélte, igaz emberrel kötött alkut. Csak később jött rá, hogy tévedett.
*

helka.jpgMikor a Balaton tündére eltűnt a habokban, Thuz herceg sokáig azt hitte, álmodott. Ezt hitte még másnap reggel is, de mikor elsétált a sziklák alá, megdörzsölte szemét. Minden úgy volt, ahogy az álombeli tündér mondta. Ott volt a friss virággal borított sír, mögötte a kunyhó, melyben az öreg remete lakott. S mikor a herceg szeme megszokta a kunyhó félhomályát, megpillantotta az öreg kezén azt, amire mindennél jobban vágyódott: a sárga köves gyűrűt. A kevély lovag szerény és alázatos mosolyt erőltetett arcára. Szenteskedő szavaival megejtette az öreget, aki elhitte neki, hogy lelke üdve, szerelmes szíve boldogsága mind az ő gyűrűjétől függ. Odaadta hát egyetlen kincsét a lovagnak, de megeskette, hogy a hetedik napon visszahozza.
Mikor a herceg kezében érezte a gyűrűt, még köszönni is elfelejtett. Rohant fel a várba, ahogy a lába győzte, s diadalmasan tette kincsét Horka kezébe. Aztán gyorsan elmesélte éjjeli látomását s délelőtti látogatását az öreg remeténél. A leány szeme felragyogott az örömtől. Kikapta a gyűrűt a herceg kezéből, s elrohant vele. 
Hét nap, hét éjjel senki sem látta a hercegkisasszonyt. Ott rejtőzött a várkastély legmagasabb tornyában, s az ételt is úgy adták be neki az ajtó hasadékán. Hét nap, hét éjjel tartotta nyelve alatt a gyűrű kövét Rohan herceg leánya, s ezalatt csak arra gondolt, milyen lesz az élete, ha meggyógyul. 
A hetedik napon reszketve vette ki a szájából a csodatevő követ. Előbb csak egy hangot ejtett, aztán egy szót, majd szavakat, mondatokat. Nem akart hinni saját fülének, s szélesre tárta ajtaját.
- Jöjjetek! - kiáltotta. - Gyertek mind, halljátok hangomat! 
A palota lakói összefutottak a kiáltozásra, később odahozták a vak herceget is. Helka igaz örömmel ölelte magához nővérét, s mindenkinek könnybe lábadt a szeme a boldogságtól. A hercegkisasszony hangja úgy csengett, mint az ezüstcsengettyű. Azt hitték, a hangjával együtt megváltozott a szíve is. 
*

A kapzsi ember olyan, mint aki örökké éhes, s aki egyszer kincset szerzett, mindig többet akar. Így volt ez Thuz herceggel is. Mikor elnyerte Horka kezét s vele Rohan herceg kincseinek felét, már azon törte fejét, hogyan szerezhetné meg a vagyon másik felét is. Ebben vele tartott fiatal felesége is, aki még mindig gyűlölte testvérét. 
Thuz herceg a hatalom birtokában elfeledkezett minden ígéretéről. Nem tartotta meg sem a tó tündérének, sem az öreg remetének adott szavát. 
Mikor a tündér követet küldött hozzá, s kérte a megígért aranyfürtöt, gúnyosan üzente: 
- Mondd meg az úrnődnek, hogy tanácsért világszerte csak köszönet jár, nem jutalom. S a köszönetet megkapta már akkor, amikor alkalmam volt szépséges fürtjeiben gyönyörködni. 
Felesége csak kacagott a herceg gonosz válaszán. 
Nemsokára az öreg remete nevelt fia, szőke fürtű, sudár Kelén eljött atyja gyűrűjéért. Elmondta, hogy a kölcsönkért gyűrű már nagyon hiányzik atyjának, mert ez a szívének legdrágább emlék. Az embertelen herceg neki is gúnyos választ adott: 
- Mondd meg atyádnak, hogy gyűrűje nekem is kedves emlék marad tőle. 
Kelén búsan indult vissza. Thuz és Horka gúnyos kacagása végigkísérte a visszhangos folyosókon. 
Nem járt jobban akkor sem, mikor harmadnapra újból visszatért, s Horka hálájára hivatkozva, most már összekulcsolt kézzel könyörgött, hogy adják vissza apja gyűrűjét. 
- Szegény édesapám súlyos beteg, belehal bánatába - sírta az ifjú -, segíts rajta, szép hercegasszony, hiszen gyűrűjének köszönheted ezüstös hangodat. 
- Mi dolog, hogy még figyelmeztetni mersz erre? Amit atyád tett, jobbágyi kötelessége volt. A gyűrű pedig itt marad, mint a herceg mondta, kedves emléknek. Köve csak hangot gyógyít - tette hozzá gonoszul -, nem elaggott szíveket. 
Ezzel becsapta az ajtót. Kelén magára maradt rettentő bánatában. Kétségbeesésében nem tudta, mihez kezdjen. Könnyes szemmel, támolyogva indult a várkastély kapuja felé. Az egyik folyosónál könnyű kéz érintette meg vállát.
- Mi bajod van, ifjú? Mi keseríti ennyire szívedet? - kérdezte egy lágy hang, mely mintha a mennyországból jött volna, s mikor Kelén felpillantott, azt hitte, az is onnan jött, aki előtte állt. Nemcsak a hangja, az arca is angyali volt a szőke lánynak, aki részvevő mosollyal fordult felé.
Percekbe tellett, míg Helka szóra bírta az ifjút. Mikor végül elmondta a történetet, a lány gyönyörű szemei is fátyolosak lettek a könnytől. Jóságos szíve együtt szenvedett minden szenvedővel, s most, mikor újabb bizonyságát látta nővére gonoszságának, kettős fájdalma volt.
- Thuz herceg ellen semmit sem tehetek - mondta remegő hangon -, s nővérem kegyetlen szívét meg sem próbálom lágyítani. De veled megyek, lovag, hogy jóvá tegyem, amit saját vérem vétett. Felkeresem atyádat, és segítek ápolni, meggyógyítani. 
Ettől kezdve a leány mindennap órákat töltött a remetelakban. Ott ült a beteg aggastyán ágyánál, s gondosan ápolta. A várkastély minden patikaszerét összeszedte, lehordta az öregnek. Mi gyógyította meg: a sok gyógyszer vagy a jó szó - ki tudná megmondani? Három hét sem telt bele, s máris ott üldögélt kedves helyén, a kunyhó előtti lócán. 
A beteg meggyógyult, de a két fiatal ez alatt a három hét alatt édes-keserves betegségbe esett. Kelén úgy beleszeretett Helkába, hogy ha nem volt mellette, sötétnek látta a napot is, s Helka sem tudott már másra gondolni, mint a daliás ifjúra. Mint a mesében szokott lenni: a két összeillő fiatal szívet cserélt, s mindörökre hűséget esküdött egymásnak. Most már csak az lenne hátra, hogy boldogan éljenek, míg meg nem halnak. De addig még sok minden történt... 
Helka és Kelén szerelmének titokban kellett maradnia. Hiszen Kelén szegény ember gyermeke volt, s így Horka irigysége mellett még az öreg Rohan haragjától is tartaniuk kellett a fiataloknak. Mert a hercegek még azokban a régi szép időkben sem látták szívesen, ha leányuk szegény emberhez akart férjhez menni. Akkor sem, ha történetesen a jó hercegek közé tartoztak.
A gonoszságnak nincs határa, csak büntetése. Thuz herceg és Horka nem nyugodtak bele, hogy Rohan herceg vagyonának csak a fele legyen az övék. Éjjel-nappal azon tanakodtak, miként veszejthetnék el Helkát. Okos tervet kellett azonban kovácsolniuk, hogy az öreg herceg gyanút ne fogjon. Egy éjszaka felkeresték a Várhegy alatt, kis viskóban lakó, boszorkányhírben álló cigányasszonyt, s tanácsát kérték. A füstös falú kunyhóban, pislákoló tűz mellett, mint három sötét varjú, tanácskozott a három gonosz ember az aranyhajú Helka elpusztításáról. 
A cigányasszony terve egyszerű volt. Régen tudta ez a nyomorult vénség, hogy a Balaton közepén varázserejű halacska él. Könnyű megismerni aranyos farkáról és szivárványszínű testéről. Azt tanácsolta: másnap reggel Horka mesélje el húgának, hogy álmot látott. Tündér jelent meg előtte, s elmondta, hogy ha atyja a kis hal húsából ehetne, megjönne szeme világa. Helka majd bizonyára elmegy megszerezni a kis halat, mely azonban kedvence a Balaton tündérének. Ha valaki szemet vet rá, olyan vihart idéz a tóra, hogy abból élő ember ki nem keveredik. Helka így maga indul vesztébe, s testvérét és sógorát majd soha senki sem vádolhatja gyilkossággal. Ravasz terv volt, mely számolt a leány jó szívével, s már-már úgy látszott, hogy sikerül.
Helka valóban azonnal ráállt, hogy megkeresi a szivárványszínű aranyhalat. Még aznap délelőtt elfutott kedveséhez; hogy vele is megtanácskozza a dolgot. Kelén nem gondolt rosszra, ajánlkozott, hogy elkíséri szerelmesét. Még biztatta is a lányt: menjenek mielőbb. Milyen öröm lesz, ha az öreg herceg visszanyeri szeme világát. Hálából talán még áldását is adja rájuk.

Kora délután indultak a tóra, ragyogó napsütésben. Mikor azonban már jó messze voltak a parttól, Badacsony felől iszonyú fekete felhő kerekedett. Helka és Kelén nem is sejtették, mi hozta rájuk a vihart. A víz hamarosan sötétzöldre, majd feketére vált, a felhő elborította a napot, s a Bakony felől forgó porfelhők emelkedtek az égnek. Zúgott, porzott a víz, mikor a vihar első ostorcsapása végigvágott rajta, s aztán a vén Balaton olyan színjátékot rendezett, hogy a pokol ördögeinek kedvük telt volna benne. A tajtékos hullámfalak között őrült táncot járt a kis csónak. Evezni, kormányozni már régen nem lehetett. A két fiatal ott ült a dühöngő vízen tántorgó ladikban, s egymást átölelve várta a halált. Most, hogy együtt voltak, már tudták, hogy nincs segítség; szívük abban lelt vigaszt, hogy együtt vesznek el. 
Amikor a Balaton tündére megtudta, hogy a két szerelmes legkedvesebb halacskájáért jön, irtózatos haragra gerjedt. Már régen nem volt locsogó szavú, kedves, szerelmes szavú tündér, hanem haragvó, bosszúálló, kígyófürtös szerencsétlen lélek: mióta Thuz herceg becsapta, gyűlölte az embereket. Most is ott hangzott gyűlöletes sikoltozása a szélben, ahogy követte a csónakot. 
De látva a csónakban ülők halált is semmibe vevő szerelmét, a remény sugara lopózott meghajszolt szívébe. Talán nem is minden ember olyan, mint az a hitvány herceg, akit megismert egy holdas estén a tihanyi parton. Talán ezek igazán szeretik egymást, és akkor... rajta is segíthetnek.
A tündér - mint a tündérek általában - alapjában véve jó volt. Meg azután olyan szép is volt ez a két fiatal a veszendő csónakban. Kár lenne elpusztítani őket. Ahogy a tündér haragja csendesedett, megérezték a hullámok is. Kicsit szelídebbek lettek, s mikor a szél már nem hallotta sikoltozását, maga is csillapodott. Mikor pedig a tündér elmosolyodott, elhúzódott a nap elől a nagy fekete felhő, s a Bakony visszaszívta hatalmas tüdejével az egész rettentő vihart. 
Ragyogó napfény borította el a tájat. A fiatalok először azt hitték, szemük káprázik a hirtelen támadt fénytől, mikor a csónak mellett leányalakot láttak kikelni a habokból. Félig úszott, félig lebegett a tündér az éppen csak elcsendesült vízen, alakja szinte felbomlott a fényben, s felette szivárvány ölelte át az eget. 
- Tudom, hogy legkedvesebb halacskámért jöttetek - szólt. - Emberfia nem érte volna el soha a célját, ha nem akarom. De láttam igaz szerelmeteket a közelgő halál perceiben. Most azért vagytok életben. Látjátok kígyófürtjeimet? Másodszor próbálom meg most, hogy emberek önzetlen szerelme megszabadítson tőlük. Talán bennetek megtaláltam azt a két igaz szerelmest, aki visszaadja lelkem békéjét és szépségemet. Tiétek a hal - folytatta a két ámuló szerelmes felé fordulva. - Helka, menyegződ után hozz el helyette nekem egy fürtöt aranyszőrű gödölyéd gyapjából!
A tündér eltűnt, s egy kis fényes hullám abban a percben szivárványszínű, apró halacskát dobott a csónakba. Helka boldogan szívére szorította a varázserejű kis halat. Mire a szavuk megjött, már nemcsak a fényködben úszó látomás, hanem a szivárvány is eltűnt. A tó kihalt volt, de Helka tudta, hogy a tündér ott van valahol a közelben. Tiszta, csengő hangon kiáltotta:
- Szívünk szerelmére esküszünk, hogy elhozzuk!
A vízen messze szállt a leány hangja. A tó aranyfényben ragyogott a reménykedő tündér mosolyától. 

varazshal.jpg
Nagy volt Thuz herceg és Horka meglepetése, mikor Helka egészségben tért meg a hatalmas viharból. Először halálra váltak a rémülettől,
de mikor meglátták a mosolygó leányt, egyszeriben eszükbe jutott, hogy a cigányasszony terve nem tudódhatott ki, s nincs mitől félniük. Jó arcot vágtak hát, s úgy tettek, mintha ők örülnének a legjobban megmenekülésének.
"Így is jó - gondolta magában a gonosz testvér. - Ha ez nem sikerült, sikerül majd más." A kis halat elcsalta Helkától, hogy majd ő elkészíti apjuknak. Mikor azonban egyedül maradt, maga ette meg a ritka kis állatot, s atyjának egy másik, hasonló halból sütött vacsorát. Nem is lett belőle semmi haszna a jó öregnek. Olyan vak maradt, mint annak előtte volt. Helka és Kelén szomorú szívvel látták, hogy útjuk eredménytelen maradt. Már-már azt hitték, hogy álom volt minden, a tündér, a vihar s egész csodálatos kalandjuk a tavon. 
Thuz és Horka azonban nem tudtak belenyugodni tervük kudarcába. Horka dühöngve látta, hogy nemcsak húgát nem sikerült elveszejteniük, hanem a leányt mérhetetlenül boldoggá teszi ifjú lovagjának szerelme. A gonosz testvér nem tudta ezt soká nézni, s egy este ismét a cigányasszonyhoz fordult tanácsért. 
A vén banya most azt a tervet főzte ki, hogy elválasztja a két szerelmest, s ha az egyik elvész, a másik úgyis utána hal. Tudott a Bakony erdőségeinek közepén egy hatalmas, öreg cserfáról, melynek tetején elhagyatott hollófészek búslakodik. Elmondta, hogy a fészek közepén egy csészényi harmatnedvet talál, aki megkeresi, s ha ezzel világtalannak megmossák szemét, visszanyeri látását. A fát egy hatalmas vadkan őrzi; aki megközelíti: halál fia. Horkának megtetszett a terv. Felbiztatják Kelént, hogy hozza el szerelme édesapjának gyógyszerét. Hogy azonban bizonyosak lehessenek benne, hogy ott járt, hozza el a fiú a vadkan nyelvét is. Kelén biztosan vállalja az utat, s ha nem tér vissza, Helka szíve úgyis megszakad. 
A szerelmes ifjúnak nem kellett sok biztatás. Hiszen elszomorodva látta, milyen bánatos Helka, hogy első próbálkozásuk nem sikerült. S mire ne vállalkozott volna, hogy mátkájának örömet szerezzen! Rögtön elhatározta, hogy elmegy a Bakony-erdőbe, és megkeresi a fát. Helka könnyes szemmel engedte útjára, de bízott bátorságában, kitartásában s szerelme erejében.
Hét nap, hét éjjel bolyongott Kelén a Bakony-erdő fái között. Kereste A cserfát az irdatlan nagy rengetegben, de nem találta sehol. Egy éjjel kétségbeesetten ült a tűz mellett, s azon töprengett: mitévő legyen? Hazatérjen dolgavégezetlen, vagy folytassa tovább most már csaknem reménytelennek látszó útját? A fák között játszó bakonyi szél meghallotta sóhajtását, elvitte magával Kamorhoz, a Bakony hatalmas varázslójához. Az jól ismerte a fiút. Mikor pásztornak öltözve Tihanyban járt, egyetlen fia sírjánál, sokszor látta. Azt is tudta, hogy öreg nevelőapja és ő évek óta gondozzák, ápolják a számukra ismeretlen sírt. A varázsló, aki figyelemmel kísérte a Balaton csalfa tündérének sorsát is, hallott már valamit Thuz herceg gonosz hitszegéséről. Mikor a szél elhozta hozzá Kelén segélykérő sóhajtását, hamarosan ott termett az ifjú mellett, s megkérdezte tőle, mi járatban van. Kelén elmondott mindent sorjában. Hogyan csapta be Thuz herceg öreg nevelőapját, miként gyógyította meg Helka ápolása a beteg
Aggastyánt, hogyan esküdtek a lánnyal örök hűséget egymásnak. És elmondta azt is, hogy Horka álmáról hallva miként kerültek szörnyű viharba a tavon, s hogyan szabadította meg őket a Balaton tündére. Bevallotta azt is, azért jött a Bakonyba, mert szeretné meghálálni Helkának, hogy meggyógyította apját. A cserfa harmatvize talán megszerzi a leány világtalan édesapjának a gyógyulást, kettejüknek pedig az igazi boldogságot.
Az öreg varázsló hamar átlátott Thuz és Horka tervén. S mikor meghallotta, hogy Kelénnek magával kell vinnie a vadkan nyelvét is, már azt is tudta, hogy a fiút meghalni küldték a vadonba. Márpedig csak ennek a fiatal párnak a boldogsága veheti le Sió fejéről a szörnyű átkot.
Kamor nemcsak varázsló volt, hanem bölcs és jó ember is. Tudta, hogy a tündér nagyon megszenvedett tettéért. Segített hát a szerelmeseken, s ezzel úgy gondolta, feloldozhatja Siót is saját bosszújának átka alól.
Másnap reggel odavezette a fiút a vén cserfához. A vadkannal ő maga végzett. Gallyakból még lépcsőt is varázsolt a fatörzsre, hogy Kelén azon feljuthasson az irgalmatlanul magas fa tetejére. A fa koronájának legmagasabb pontján ott volt az elhagyatott hollófészek, s annak közepén a csészényi harmatvíz. Kelén cseppenkint merte a drága kincset kulacsába, melyet keblébe rejtett. Kamor elkísérte az ifjút egészen a rengeteg széléig, s ott áldólag tette fejére kezét: 
- Áldásom kísérjen utadon, fiam. Maradj tiszta szívű és állhatatos, mint eddig voltál, s tudd meg, hogy a sírban, melyet atyáddal együtt olyan hosszú ideje ápoltatok, egyetlen fiam pihen. Ha bajba jutsz, mondd háromszor ott a sír mellett nevemet, s a bakonyi szél szárnyán egyszeriben ott termek melletted. 
Mire Kelén köszönetet mondhatott volna, az öreg varázsló már el is tűnt a fák között. 
*
Thuz és Horka már régen azt hitték, hogy a fiú odaveszett, mikor egy hajnalon megszólalt a várkastély harangja. Helka boldogan sietett a kapuhoz. Ő nem is gondolt rá, hogy Kelénnek valami baja eshetnék, s szerelmes szíve megsúgta azt is, hogy kedvese érkezését jelzi a kapuharang. Így is volt. Pár perc múlva ott pihent Kelén karjai között. A két cselszövő a vár lovagtermében ült, mikor a mátkapár belépett. Bizony megint csak alig tudtak uralkodni szörnyű haragjukon, mikor megtudták, hogy Kelén teljesítette, amire vállalkozott. Nehezen sikerült mosolyt erőltetni arcukra, mikor megköszönték fáradozását, s megdicsérték az ifjút bátorságáért. 
"Így is jó - gondolta Horka, mikor elvette tőle a harmatvizet. - Ha másodszor nem sikerült, sikerül majd harmadszor."
A két szerelmes alig várta, hogy egyedül maradhasson. A gonosz asszonynak így nem került nagy fáradságába, hogy maga tegye el a vadkan nyelvét és a gyógyító vizet. Esze ágában sem volt azzal meglocsolni az öreg herceg világtalan szemét. A vadkan nyelvét elkészítette férjének reggelire, maga pedig odaült tükréhez, hogy a Bakony-erdő harmatával arcát felfrissítse.
Minden varázslatnak kétféle hatása van. A cigányasszony, úgy látszik, csak félig ismerte a varjúfészek titkát. Azt sem tudhatta előre, hogy az öreg Kamor mit művelt a vadkan nyelvével és a harmatvízzel, mielőtt az ifjút útjára bocsátotta. És azt sem tudta, úgy látszik, hogy a gonoszok kezében minden gonoszsággá válik. 
Alig locsolta meg ugyanis Horka a hollófészek harmatvizével arcát, iszonyodva sikoltott fel.

horkavege.jpgAzaz csak sikoltott volna, ha emberi hang jön ki a torkán, s nem szörnyű madárrikácsolás. A tükrében azt látta, hogy gyönyörű arcát, egész testét egyszeriben rút hollótollak borítják el, aztán mindenestül undok, fekete hollóvá változik át. A herceg abban a percben nyelte le az első falatot a vadkan nyelvéből, s mire Horka madárrikácsolására felfigyelt, s bámulva nézte, hogyan került a szobába ez a csúf madár, már magán is csodálkozhatott. Mikor szólni akart, csak röfögés tört ki torkán, testét sűrű, kemény serte borította, s ha Horka még valaminek örülni tudott a világon, azon örülhetett, hogy élete párja is ott változott át vadkanná a szeme előtt. 
Senki sem tudta, hová tűnt a hercegi pár. Nem is nagyon hiányoztak senkinek, s nem is keresték volna őket, ha Helkának - miután elbúcsúzott Keléntől, aki hazaindult a remetelakba - eszébe nem jut a harmatvíz. Sietett Horkához, de nem találta sehol. A hercegi pár lakosztályának minden ajtaja tárva volt, s a teremben, ahol előbb együtt voltak, megtalálta a félig elfogyasztott vadkannyelv maradványait s a földön az üres kulacsot. Keserves sírásra fakadt a leány, s rohant Kelén után, hogy elpanaszolja bánatát. 
Mikor a fiú meghallotta a dolgot, maga is nagyon elbúsult. Miféle keserves átok üldözi őket, hogy mikor megtalálják a varázsszert, vagy erejét veszti, vagy elvész?! Hiába volt hát megint a viszontagságos út, hiába minden reménykedés, nem adhatják vissza az öreg herceg szeme világát, nem lehetnek boldogok! 
Ott ült az ifjú mátkájával a sír mellett, mély bánatba merülten, s nagyot, keserveset sóhajtott: 
- Hej, Kamor, Kamor, Bakony varázslója, hiába segítettél, hiába biztattál! - Aztán szomorúan tette hozzá: - De ha Kamor itt lenne, talán tanácsot adhatna, mit tegyünk. 
Az erdő néma fái nem válaszoltak, s merengésükből csak a feltámadó szél hangja riasztotta fel a könnyes szemmel egymás mellett ülő leányt és fiút. Szokatlanul erős szél volt ez. S mint ezen a vidéken legtöbbször, a Bakony felől fújt. Kis idő múlt el, csak annyi, amennyi a szélnek kell, míg a bakonyi hegyekből lejut a Balatonhoz, s egyszerre jóságos hang szólalt meg mellettük : 
- Itt vagyok, fiam! 
Rémülten ugrottak fel helyükről, s úgy néztek a varázslóra, mintha álmot látnának. 
- Miért csodálkozol? - kérdezte az öreg. - Hiszen megmondtam, hogy ha a sír mellett háromszor ejted ki a nevem, itt termek melletted. Most is csak annyit késtem, míg elhozott magával barátom, a bakonyi szél.
Helka nem így képzelte el a varázslót. Semmi félelmetes nem volt ebben a szép öregemberben, aki annyira hasonlított édesapjához. Rémülete, melyet Kamor hirtelen megjelenése okozott, hamar elmúlt. Tiszta szívének bizalma máris feléje fordult, s remegő hangon mondta el az öregnek, miként tűnt el Horka kezén a varázsital. 
Az, hogy a hercegi párral mi lett, csak akkor jutott eszébe, mikor a varázsló kérdezősködött felőlük.
- Eltűntek - felelte -, nem láttam őket sehol a palotában. 
A varázsló megcsóválta a fejét. 
- Gondolhattam volna - mondta titokzatosan, s többet akkor sem mondott, mikor a fiatalok faggatni kezdték, hogyan értette ezt. 
A varázsló hamar eltűnt. Előbb azonban meghagyta Kelénnek, hogy naponta gyűjtse össze a sírdomb virágainak harmatcseppjeit. De vigyázzon, oda ne adja másnak, csak Helkának, hogy azzal locsolgassa édesapja világtalan szemét. 
A fiatalok megfogadták Kamor tanácsát, s harmadnapra az öreg herceg káprázó szemmel újból megpillantotta a napvilágot.
Úgy mondják, azon a reggelen egy dühödt vadkan csapott ki az erdőből, s nekirontott a virágos sírdombnak. A remete segélykiáltásaira hamar ott termett Kelén, s egyetlen nyílvesszővel leterítette a vadat, mielőtt még kárt tehetett volna. Kétszer fordult meg hatalmas teste maga körül, míg lependeredett a sziklapárkányról a vízbe. A biztos kezű vitéz másik nyílvesszeje annak a csúf fekete hollónak szólt, amelyik ott keringett a sírdomb felett. Az undok állat tetemét is a sziklák alatt hullámzó víz nyelte el.
Az öreg remete már sajnálta is őket. De ez nem is csoda, mert ő olyan jó volt, hogy az még azokban a régi-régi időkben is ritkaságszámba ment.
Mikor híre járt, hogy Rohan herceg másik lánya és hercegi férje nyomtalanul eltűnt, még értük is imát mondott. Pedig azokat aztán igazán nem sajnálta senki. 
Rohan herceg, mikor újra látott, olyan szépnek látta a világot, mint amilyen az sohasem volt a valóságban. Határtalan örömében azt akarta, hogy mindenki örüljön. Nem is gondolt rá, hogy akadályt gördítsen Helka és Kelén boldogsága elé. Nemcsak azért, mert tudta, hogy hűséges és állhatatos szerelmüknek köszönheti visszanyert szeme világát, hanem mert amíg sötét volt körülötte a világ, megtanulta, hogy nincs az a kincs, amelynek fénye pótolni tudná a világosságot. 
Örömmel tette hát egybe a két boldog szerelmes kezét, s hamarosan kitűzték a menyegző napját. Hét országra szóló lakodalomra készült a vidék népe. Még a betegek is felkeltek ágyukból, hogy láthassák a szép Helka s a daliás Kelén esküvőjét. Mikor azonban már javában sütötték az ökröket a tihanyi hegyoldalakban, s a várfalakról zászlólobogás és ágyúdörgés jelezte az ifjú pár egybekelését, ők eleget tettek ígéretüknek. Megkeresték kis csónakjukat, mellyel azon a viharos délutánon a tavat járták, s levetve ünnepi ruhájukat, ugyanabban a köntösben, mint akkor, beeveztek mélyen a tó közepére. Kelén evezett, s Helka ragyogó mosollyal ült a csónak hátsó ülésén, ölében az aranyszőrű gödölyével.
Csendes volt a víz, csak a kósza szellő reszkettette meg a színét. De lehet az is, hogy a tó tündére remegett izgatott várakozásában. 
Még be sem értek a tó közepére, mikor Helka csengő hangon a tündért szólította. Szíve túláradt a boldogságtól, s alig várta, hogy másnak is örömet okozhasson. 
A vízen párás fény úszott, mint minden nyári napon, mikor az emberek nem is gondolnak rá, hogy tündér lakik a tóban. A boldog szerelmesek azonban a fényben már meg is látták Siót, aki mosolyogva emelkedett ki a habokból.
- Elhoztátok hát?! Elhoztátok? - kérdezte izgatottan. 
Helka aranyollót akasztott le övéről, s azon nyomban nyírni kezdte a gödölye aranyszőrét. Ahány fürt esett ölébe, annyit szórt a vízbe. S ahogy az aranygyapjú elérte a habokat, úgy hullottak le a tündér válláról a kígyók. Pár perc múlva mindet elnyelte a víz. A tündér pedig ott állott visszanyert aranyfürtjeivel, s alakja lassan egybemosódott a fénnyel.
A fiatalok a látomás igézetében észre sem vették, hogy azon a tájon
sodorta őket partra a déli szél, ahol most Füred villái állanak. Akkor még itt a Bakony fái csaknem a vízig értek, s köztük ott várta őket Kamor. A varázsló megáldotta őket. 
- Mielőtt visszatértek ősz atyátokhoz, búcsút veszek tőletek. Kincset nem adok nektek, nincs is rá szükségtek, de láttátok azt is, hogy a kincs semmit sem ér. Mégis azt szeretném, hogy mindörökre emlékezetes legyen a hely, ahol megáldottam hűséges szerelmeteket, melyből annyi jó származott. Emberséges tetteitekből s önfeláldozástokból áldás fakadjon késői időkre! Jer te is, Sió! - tette hozzá. - Lépj ki habjaid közül, és ünnepeljük itt együtt szabadulásodat s megbékélésünket. 
Ezzel Kamor földre dobta cserfaág varázsvesszejét. 
- Ezen a helyen gyűljenek össze hegyeim érceinek legjótékonyabb erői! - kiáltotta. 
- És vizeimnek legjótékonyabb forrásai - tette hozzá a Balaton megszelídült tündére, aranybuzogányos nádját odadobva a cserfaág mellé. 
Abban a percben, azon a helyen felfakadtak Füred gyógyító forrásai. 
A két szerelmes boldogan élt, míg meg nem halt. De egészen sem ők, sem a tündérlány nem haltak meg sohasem. Áldozatos hűségük emléke megmaradt a rég múlt mesevilág kincsei között, s nevüket ma is viselik a szép fehér balatoni hajók. Azoknak, akik nem tudják, miért keresztelték ilyen különös névre őket, mondottuk el ezt a réges-régi történetet.

Forrás:
Lipták Gábor: Aranyhíd - Balatoni mesék, mondák, történetek

covers_314250.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://balatoni-berkek.blog.hu/api/trackback/id/tr7112645641

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.